Ukrajna a szülőföldem. Azért nem írom, hogy a hazám, mert Magyarországon nőttem fel, és ide jövök haza, „föl-földobott kőként”. Párizzsal egy álom teljesült, mégis úgy döntöttem, itthon kell tennem egy jobb világért, itt találom meg a gyermekeim apját. Így lett, megtaláltam az utam. Kanyargós, olykor a szakadék felett vezet, de az enyém.
Abban, hogy 23. éve nőket segítek, nagy szerepe van az oroszajkú anyai családból hozott erős női mintáknak, az ezzel ellentétes tapasztalatoknak, női sorsoknak, amiket a magyar felmenőknél figyeltem meg, és persze annak is, hogy 3 csodás lányom van.
A kijevi család még 1990-ben kivándorolt, és magukkal vitték a gyökereimet. Rajtuk keresztül átéltem, mit jelent bőröndbe csomagolni az addigi életedet, elveszíteni az otthont, ahol generációk nőttek fel, magad mögött hagyni emlékeket, tájat, kultúrát, munkát és mindenkit, aki addig kísért. Az enyéim el tudtak búcsúzni a barátaiktól, békében távoztak, és tudták hová mennek. A most menekülők többségének ez nem adatott meg.
Kijev, ahogy Ukrajna nagy része, most romokban. Ezúttal nemcsak a gyerekek hiányoznak, mint Csernobil után. Szinte csak az idősek döntöttek a maradás mellett, akik életük meghatározó részét a Szovjetunióban élték le, és akik számára bizonyára feldolgozhatatlan, hogy Oroszország az életükre tör. Ők már sehova sem akarnak menni.
Anyám és a nővére azon vitatkozik, kinek van igaza, az agresszor, diktátor, háborús bűnös Putyinnak vagy a nemzeti identitásukat, független államukat építő ukrajnaiaknak.
Amikor e sorokat írom, a nálam lakó két földim, az oroszul beszélő ikerpár (édesanyjuk a Krímben) azt tervezi, hogy egyikük 3 éves kisfiával együtt Németországba menekül. Eközben Kijev 1-2 napon belül orosz megszállás alá kerülhet, mint 1941-ben, amikor a nagynénémet egy bombatámadás alatt álló hajón szülte a nagymamám. A nővérek azt mondják, ha visszatérhetnek majd Nyugatról, talán a feltörekvő Üzbegisztánba készülnek, ahol épp beindították a családi vállalkozást. Épp oda, ahol az én rokonaim túlélték a II. világháborút, és ahol a nők jelentős részének még mindig nincs saját jövedelme, ahol miközben zajlik a technológiai forradalom, a milliomos-feleség ma is köntösben jár.
Számomra a kör bezárulni látszik.
Ma van a napja, hogy elkezdem ezt a blogot. Ma, amikor ellenzéki női politikusokkal civil szervezeti szakértőként egy először létrejött közös nőügyi munkacsoport tagjaként segíthettem egy közös szolidaritási nyilatkozat megszövegezésében, és amikor útnak engedjük a Women of Music Hungary Adj esélyt a békének! című kampányát. Sokáig húztam, és bár nem tudom még, mi lesz belőle, úgy érzem, nem várhatok tovább, fel kell vállalnom önmagam, a személyes kiállást, így is. Hisz eddigi munkám során mindig is erről beszéltem.
2-3 éve írtam egy cikket a putyini Oroszországról, most megmutatom, ahogy lassan a többi írásomat is. Kicsit hosszú, de roppant aktuális. Közünk van a világ sorsához. Sok van rajtunk és sok múlik rajtunk, nőkön. Orbán Viktor ma erőt és egészséget kívánt a nőknek. Köszi.
