1. helyezett

Masát Ádám: A pelenkán túli boldogság

Több, mint egy éve vagyok gyermekgondozási szabadságon. Ez egy ténymegállapítás, bár a mondat már-már úgy hangzik egy magyar férfi szájából, mint amikor az anonim alkoholisták körében valaki szenvtelenül bejelenti, hogy mióta tiszta. Csakhogy míg az absztinencia egyre növekvő időtartama jobbára kiváltja mások elismerését, addig a gyermekgondozó apa a hónapok múlásával egyre inkább a dologtalan naplopó megtestesítőjévé válik. Legalábbis a magyar társadalom egy jelentős részének szemében.

Amikor a munkahelyemen bejelentettem, hogy gyermekgondozási szabadságra megyek, meglehetősen eltérő reakciókkal találkoztam. Néhány kolléga ijedt csodálkozással meredt rám („Ki ez az obskúrus alak?”), mint amikor a viccben az orvos rádöbben, hogy nem boncolnia, hanem műtenie kellene. Mások első feleszméléskor tétován hezitáltak, hogy csöndben sajnáljanak vagy inkább fennhangon kárörvendjenek („Úgysem bírja ki két hétnél tovább…”). A többség azonban, amolyan magyaros egykedvűséggel, elfogadta a döntésemet, Vőt, néhányan irigykedtek is – leginkább a feleségemre hasonlító művelt kékharisnyák és a nagycsaládos, veterán gyes-amazonok.

Nem terveztük, hogy én megyek gyermekgondozási szabadságra. Első gyermekünk születése után néhány hónappal feleségem váratlanul kapott egy szakmailag igencsak vonzó állásajánlatot, és mindketten éreztük: élnie kell a rendkívüli lehetőséggel. Nem gyötörtek bennünket kételyek, nem éreztük azt sem, hogy olyan válaszút elé kerültünk, ahonnét nem lesz majd visszaút. Biztosak voltunk abban, hogy helyes döntést hozunk, mert a lehetőségeinkhez mérten így lehetett leginkább egyenrangúságot teremteni feleség és férj, és viszonylagos egyensúlyt biztosítani család és munka (horribile dictu: karrier) között.

Ekkorra már megtapasztaltam, hogy milyen az a bizonyos mókuskerék. Milyen kora reggel kialvatlanul elmenni hazulról, amikor a család még békésen szundít, és milyen hazaérni késő este, nyomasztó munkahelyi gondolatokkal, túlórától megviselten, amikor az alig néhány hetes fiam a testmeleg anyatejtől megmámorosodva, az arcán széles vigyorral javában álmodik már a hajnali szoptatásról. Engem minden bizonnyal a szakmai sikerek részegítettek meg, ezért sem észleltem időben a túlhajszolt életmód – családi és munkahelyi szempontból egyaránt – káros hatásait. Az ember hajlamos tudatával elfojtani a tudatalattit, átmeneti állapotnak tekinteni az állandót, vagy beletörődni egy megváltoztathatatlannak hitt élethelyzetbe. Hajlamos gőgösen semmi venni teste intő jelzéseit, és átsiklani azon a felismerésen, hogy a stressz alattomosan megtépázta a korábban kikezdhetetlennek hitt acélidegeit. Aztán hirtelen bevillan valami, és jön a megvilágosodás…

Néhány kollégám számára biztosan volt abban valami vérlázító, ahogy egy vezetői pozíciót, hízelgő fizetésemelés után lecseréltem a (ahogy fogalmaztak: „sz.ros”) pelenkák világára. Muszáj erről is beszélni: ha egy apát rendszeresen émelygéssel tölt el a pelenka tartalma, vagy akut szorongást idéz elő nála a peluscsere puszta gondolata, inkább ne menjen gyermekgondozási szabadságra, hanem élje ki magát a mosás-főzés-takarítás háztartási kozmoszában. Az igazi boldogságot valóban a pelenkán túli élet hozza el. Amikor a fiad melletted megtanul járni, majd futni, páros lábbal ugrani, és a végén már idegesen kéri, hogy ne fogd a kezét, amikor felmászik a csúszdára. Vagy amikor örömtől elcsukló hangon először kimondja a saját nevét. Amikor maga is megijed attól az izgalomtól, amit az első mondatfoszlányok megfogalmazásával okozott. Amikor a Németországból százezerért megrendelt kényelmes gyerekágy helyett inkább Téged választ: szorosan átölel, és a csontos válladra hajtja a fejét, amit a feleséged már a kezdeti, legromantikusabb időszakban is szúrósan kényelmetlennek talált. Vagy kétévesen megver memóriában. És amikor az arcodon büszkén végigfut egy-egy örömkönnycsepp, hangjában feszült kíváncsisággal hozzád fordul, majd finom mozdulattal letörli azt kis kezével.

Persze vannak megtántorodások és nehezebb helyzetek, amelyeket kezelni kell. Amint kihúzod az orrporszívót rejtő, recsegő fiókot, szívszaggató rettegés ül ki a fiad arcára, és pánikszerűen menekül a lakás másik szegletébe. Éjjel kettőkor erőszakkal kell elérned a kínzó fájdalomtól zokogó, csöppnyi testét erősen megfeszítő fiadnál, hogy a kanalas gyógyszer leszaladjon a torkán. A főbérlő éves revíziója előtt öt perccel a bilije teljes tartalmával beborítja a padlószőnyeg közepén gondosan felállított favonat készletet. Lelkesen beállítasz a játszótérre meghirdetett nyilvános babatalálkozóra, és hirtelen ráeszmélsz, hogy az nem más, mint egy álcázott közösségi szoptatás. Egy apát sem látszott, mert a környéken minden rendes férj a családja eltartásáért küzd napi 12 órában, másodállást vállalva, lakáshitelt törlesztve. És hiába képzettebb esetleg a játszótéren szoptató feleség, a férfi mindig többet keres.

Az apáknak tehát választaniuk kell a magyar valóság és a soha vissza nem térő pillanatok között, amelyek egy életre meghatározzák a kapcsolatukat a gyermekükkel. Hálás vagyok a feleségemnek, aki megadta nekem a választás lehetőségét. Sosem derül már ki, mit nyertem volna azzal, ha nem szakítom meg a munkámat. Ez azonban lényegtelen, a mérlegre téve szinte súlytalan. Hiszen pontosan tudom már, mit veszítettem volna, ha nem keresem a pelenkán túli boldogságot.