Pages Navigation Menu

JÓL-LÉT Alapítvány

Proaktívan a nők gazdasági függetlenségéért,
kiteljesedéséért és munkahelyi esélyegyenlőségéért

Categories Navigation Menu

Y-FAKTOR NYERTES ÍRÁSOK

1. helyezett

Masát Ádám: A pelenkán túli boldogság

Több, mint egy éve vagyok gyermekgondozási szabadságon. Ez egy ténymegállapítás, bár a mondat már-már úgy hangzik egy magyar férfi szájából, mint amikor az anonim alkoholisták körében valaki szenvtelenül bejelenti, hogy mióta tiszta. Csakhogy míg az absztinencia egyre növekvő időtartama jobbára kiváltja mások elismerését, addig a gyermekgondozó apa a hónapok múlásával egyre inkább a dologtalan naplopó megtestesítőjévé válik. Legalábbis a magyar társadalom egy jelentős részének szemében.

Amikor a munkahelyemen bejelentettem, hogy gyermekgondozási szabadságra megyek, meglehetősen eltérő reakciókkal találkoztam. Néhány kolléga ijedt csodálkozással meredt rám („Ki ez az obskúrus alak?”), mint amikor a viccben az orvos rádöbben, hogy nem boncolnia, hanem műtenie kellene. Mások első feleszméléskor tétován hezitáltak, hogy csöndben sajnáljanak vagy inkább fennhangon kárörvendjenek („Úgysem bírja ki két hétnél tovább…”). A többség azonban, amolyan magyaros egykedvűséggel, elfogadta a döntésemet, Vőt, néhányan irigykedtek is – leginkább a feleségemre hasonlító művelt kékharisnyák és a nagycsaládos, veterán gyes-amazonok.

Nem terveztük, hogy én megyek gyermekgondozási szabadságra. Első gyermekünk születése után néhány hónappal feleségem váratlanul kapott egy szakmailag igencsak vonzó állásajánlatot, és mindketten éreztük: élnie kell a rendkívüli lehetőséggel. Nem gyötörtek bennünket kételyek, nem éreztük azt sem, hogy olyan válaszút elé kerültünk, ahonnét nem lesz majd visszaút. Biztosak voltunk abban, hogy helyes döntést hozunk, mert a lehetőségeinkhez mérten így lehetett leginkább egyenrangúságot teremteni feleség és férj, és viszonylagos egyensúlyt biztosítani család és munka (horribile dictu: karrier) között.

Ekkorra már megtapasztaltam, hogy milyen az a bizonyos mókuskerék. Milyen kora reggel kialvatlanul elmenni hazulról, amikor a család még békésen szundít, és milyen hazaérni késő este, nyomasztó munkahelyi gondolatokkal, túlórától megviselten, amikor az alig néhány hetes fiam a testmeleg anyatejtől megmámorosodva, az arcán széles vigyorral javában álmodik már a hajnali szoptatásról. Engem minden bizonnyal a szakmai sikerek részegítettek meg, ezért sem észleltem időben a túlhajszolt életmód – családi és munkahelyi szempontból egyaránt – káros hatásait. Az ember hajlamos tudatával elfojtani a tudatalattit, átmeneti állapotnak tekinteni az állandót, vagy beletörődni egy megváltoztathatatlannak hitt élethelyzetbe. Hajlamos gőgösen semmi venni teste intő jelzéseit, és átsiklani azon a felismerésen, hogy a stressz alattomosan megtépázta a korábban kikezdhetetlennek hitt acélidegeit. Aztán hirtelen bevillan valami, és jön a megvilágosodás…

Néhány kollégám számára biztosan volt abban valami vérlázító, ahogy egy vezetői pozíciót, hízelgő fizetésemelés után lecseréltem a (ahogy fogalmaztak: „sz.ros”) pelenkák világára. Muszáj erről is beszélni: ha egy apát rendszeresen émelygéssel tölt el a pelenka tartalma, vagy akut szorongást idéz elő nála a peluscsere puszta gondolata, inkább ne menjen gyermekgondozási szabadságra, hanem élje ki magát a mosás-főzés-takarítás háztartási kozmoszában. Az igazi boldogságot valóban a pelenkán túli élet hozza el. Amikor a fiad melletted megtanul járni, majd futni, páros lábbal ugrani, és a végén már idegesen kéri, hogy ne fogd a kezét, amikor felmászik a csúszdára. Vagy amikor örömtől elcsukló hangon először kimondja a saját nevét. Amikor maga is megijed attól az izgalomtól, amit az első mondatfoszlányok megfogalmazásával okozott. Amikor a Németországból százezerért megrendelt kényelmes gyerekágy helyett inkább Téged választ: szorosan átölel, és a csontos válladra hajtja a fejét, amit a feleséged már a kezdeti, legromantikusabb időszakban is szúrósan kényelmetlennek talált. Vagy kétévesen megver memóriában. És amikor az arcodon büszkén végigfut egy-egy örömkönnycsepp, hangjában feszült kíváncsisággal hozzád fordul, majd finom mozdulattal letörli azt kis kezével.

Persze vannak megtántorodások és nehezebb helyzetek, amelyeket kezelni kell. Amint kihúzod az orrporszívót rejtő, recsegő fiókot, szívszaggató rettegés ül ki a fiad arcára, és pánikszerűen menekül a lakás másik szegletébe. Éjjel kettőkor erőszakkal kell elérned a kínzó fájdalomtól zokogó, csöppnyi testét erősen megfeszítő fiadnál, hogy a kanalas gyógyszer leszaladjon a torkán. A főbérlő éves revíziója előtt öt perccel a bilije teljes tartalmával beborítja a padlószőnyeg közepén gondosan felállított favonat készletet. Lelkesen beállítasz a játszótérre meghirdetett nyilvános babatalálkozóra, és hirtelen ráeszmélsz, hogy az nem más, mint egy álcázott közösségi szoptatás. Egy apát sem látszott, mert a környéken minden rendes férj a családja eltartásáért küzd napi 12 órában, másodállást vállalva, lakáshitelt törlesztve. És hiába képzettebb esetleg a játszótéren szoptató feleség, a férfi mindig többet keres.

Az apáknak tehát választaniuk kell a magyar valóság és a soha vissza nem térő pillanatok között, amelyek egy életre meghatározzák a kapcsolatukat a gyermekükkel. Hálás vagyok a feleségemnek, aki megadta nekem a választás lehetőségét. Sosem derül már ki, mit nyertem volna azzal, ha nem szakítom meg a munkámat. Ez azonban lényegtelen, a mérlegre téve szinte súlytalan. Hiszen pontosan tudom már, mit veszítettem volna, ha nem keresem a pelenkán túli boldogságot.

 

Díjazott írások:

Izsó László: Apaság és munka – egy életút két frontja.

 

Mi az apaság célja? Az örökkévalóság. Gyermekeink általi örök élet. Rögös út, végtelen akadálypálya, örömhegyekkel és bánatvölgyekkel.

Közben rájövünk, a cél változik. Sporttársak igéjét vallom: a cél maga az út, az út maga a cél. A cél a gyerek önállóságra nevelése, de fontos az együtt töltött idő, mely nemcsak eszköz, hanem maga a cél is, a fejlődés alapja. A tanítás, tanulás, a szeretet, türelem, megértés és persze a viták, nézeteltérések földje. Ez mind szükséges ahhoz, hogy az egész teljes legyen. Ezt mondja a belső hang, így vagyok, így vagyunk egy. Nélkülük, a család nélkül csak a végtelen lebegés.  A gyermek nevelése, az azzal járó tennivalókkal egy hivatás. Hivatás otthon, együtt, közösen. Ehhez elengedhetetlen egy másik hivatás, A munka, ami amellett, hogy eszköz az otthon fenntartáshoz, szükséges, hogy az ember alkosson, s jobbá tegye azt a jövőt, amit gyermekeinknek szán.

Ezzel megnyílik egy új feladat, az apaság és munka egyensúlyának megteremtése.

Családi helyzetünk nem rosszabb, de más, nehezebb, mivel nagyobbik lányunk mozgáskorlátozott, aspergeres. Így még fontosabb, hogy a család együtt legyen, és mint apa még fontosabb a szerep, hogy anyagi biztonság mellett adjam az érzelmi biztonságot is. Nehéz, kemény feladat. Az évek során megtanultam, tudatosság és ösztönök szinkronja ugyanúgy szükséges az apaságnál, mint a munkában. Életem – lehet közhelyes – három pillére: család – munka – ego.

Az első nehézség, amivel apaként találkoztam, hogy megszületett Vera lányunk 3 hónappal korábban a vártnál. Borzalmas még most is belegondolni. Akkor eldőlt az irány. Egyértelmű volt, hogy apaként nincs más, mint kiállni mellette és feleségem mellett. Tudom, hogy ilyen eset után a családok csak 20%-a marad együtt. 10 év után én tudom milyen nehéz, de nekem ez nem volt és most sem kérdés. Ez is az apaság része, nekem ezzel jár.

Meg kellett tanulnunk együtt lélegezni. Munkában helytállni, gyermeket fejleszteni, és amikor ő pihen, akkor nekünk is gyorsan, sokat pihenni. Együtt kellett csinálni. Együtt a családdal, együtt a munkatársakkal, barátokkal. Nem tudtam, hogyan küzdünk meg a kihívásokkal. Hogyan küzdök meg azzal, hogy a munkámban ne érződjön az otthoni nehézségek hatása. És fordítva, a munkahelyi hatások ne érződjenek otthon, amikor ott is erő felett kell teljesíteni. Ugyanakkor ne szigetelődjünk el, ne zárkózzunk be a gondokkal. Mert akkor jön a spirál, még több szomorúság, önsajnálat. Nem! Ezt nem engedjük. Sokszor voltam mérges, dacos, és biztos sokszor arrogáns, amikor nem találkoztam az elfogadással úgy, ahogy szeretem volna. Igen! Voltam szomorú, mikor egy kerti összejövetelen a srácok a tűz körül állva söröztek és nevetgéltek, én meg a mozgássérült, járni nem képes gyermekemnek segítettem labdát rúgni, míg a többi gyermek türelmetlen, sajnálkozó arcát láttam.

De voltam vidám is, amikor Ausztriából indulva kenuban leeveztünk a Dunán Budapestig, Verával. Kalózosat játszottunk, integettünk mindenkinek és csak úgy belekiabáltunk a világba, s hangunkat messze vitte a víz. Mert minden nap öröm volt. És ez a cél!

5 évvel később eldöntöttük, vállalunk még egy gyermeket, a bátorság gyermekét, Katát. Gondoltuk eddig is megoldottuk, ezután is menni fog. Jó kis leckét adtunk fel magunknak, mert még jobban kellett szervezni egymásra támaszkodni, feladatokat átbeszélni, kiosztani, időt engedni magunknak, a másiknak.

A kételyek állandóak: hogyan fogok megfelelni a főnöknek, a feleségnek, gyermekeknek, barátoknak? Tudom-e mindenhol a legtöbbet, a legjobbat nyújtani? Honnan lesz energia. Nem tudom. Folyamatosan keresem, keressük az utat, és ha nem megy az egyik, megyünk a másikon. Megtanultuk, hogy muszáj kérni, kérdezni, nem szégyenkezni és élni a lehetőségekkel. Nem értünk a végére, biztos lesz még számtalan fáradt, sírós időszak. Izgulok is miatta, de nem félek! Együtt menni fog, ahogy valahogy eddig is ment. Addig pedig élvezem benne azt, amit lehet. A mindennapok örömeit.

Írásommal nem megoldást nyújtok, csak betekintést, mintát, hogy bár nehézségek vannak, és lesznek, a közös gondolkodás a közös út, és megoldás keresése elengedhetetlen része annak, hogy az apaság és munka megférjen egymással. Nem vagyok naiv, de vagyok annyira aktív, hogy ezt kiharcoljam magunknak, és másoknak. Írásomat köszönetként ajánlom feleségemnek, Anitának és munkahelyem a J&S Speed Kft. minden tagjának.

Vada Gergely: Keddek és csütörtökök

 

Ha ezeket a sorokat a munka és az apaság egyensúlyának megteremtésével kapcsolatban pár évvel korábban írnám, akkor talán olyasféle kifejezések jutnának eszembe, mint például hogy azért dolgozom, hogy a gyerekeimnek jobb élete legyen, vagy hogy megkaphassa, amit csak szeretne. Ezek ugyan pozitív tartalmú kifejezések, ám valószínű, hogy nem használtam volna az olyan, hasonlóan pozitív tartalmú fogalmakat, mint pl. harmónia vagy a jelenlét a gyermekeim életében.

A gyerekekkel való életvitel sokszor inkább szervezési kihívásnak tűnik: zsonglőrködünk az időnkkel, a lehetőségekkel, az energiáinkkal, kihegyezzük és beosztjuk a napi teendőinket, megtervezzük az útvonalainkat és különféle trükkökhöz folyamodunk, hogy teljesítsünk minden kihívást az iskola, a család, a sport, a tanulás, a játék, a különórák és a szabadidő terén. És valóban lehet örülni annak, ha a gyerek edzésideje alatt a testvérét fodrászhoz tudjuk vinni, és amíg a másik haját levágják, közben még be is tudunk ugrani a postára. Ám ezekkel a bravúrokkal inkább mi lehetünk elégedettek, a gyerekek nem biztos.

A mi évek óta kialakult megoldásunkat némi kényszer szülte, de sikerült előnyt kovácsolni belőle. A feleségem munkarendje délelőtt-délutános beosztással jár, heti 2-3 este is későig dolgozik, másik napokon pedig kora délután végez. Emiatt úgy alakult, hogy az ő délutános napjain velem vannak a gyerekek az iskolából való hazahozataltól, az edzéseken át a vacsorakészítésig és a lefekvéshez való készülődésig. Így kialakultak az apás délutánok hosszú együtt töltött órákkal, ahol nem „feladatok”-ban találkozunk a gyerekekkel és így nem a perceket kell beosztani, hanem egész délutánok/esték járnak. Ezzel megkaptam a legnagyobb értéket is: a velük töltött időt. Időt a beszélgetésre, az odafigyelésre, a jelenlétre egymás életében. Így a délutánok az apró közös élményekről is szólnak: beszélgetünk, miközben hazajövünk az iskolából, beszélgetünk edzésre menet és folytatjuk edzésről jövet, tudom, hogy mi foglalkoztatja, mit szeretne magától elmondani, amibe be szeretne avatni. Van idő kérdezni, van idő történetet mesélni, van idő nevetni és néha van idő sírni is. Én is ugyanúgy eljuthatok a szülői értekezletekre vagy ott vagyok a sport- és tanulmányi versenyein és így én is találkozhatom a tanárokkal, más szülőkkel, megismerhetem, kivel vannak a gyerekek egész nap és milyen hatások érik.

A többi estéken minden fordítva történik, mert azokon a napokon én maradhatok ki hosszabban, így megmarad a kiegyensúlyozott terhelésünk. Szülőként kölcsönösen tudjuk helyettesíteni egymást, ha netán valami közbejönne. De ritkán jön közbe valami. Évek alatt azt vettem észre magamon, hogy jóllehet szeretem a munkám és szívesen dolgozom, ezek a délutánok mégis mindig tabuk maradtak a naptáramban. Önálló vállalkozóként magam döntöm el, mennyire engedem, hogy a munkám elvegye az időm a gyerekektől, úgyhogy én keddre és csütörtökre nem szervezek munkákat és találkozókat sem. Ha program van, akkor arra nem megyek el, csak későbbi kezdésűre. Kedden és csütörtökön délután nincs tárgyalás és értekezlet sem, olyankor inkább kérek másik időpontot, mert tudom, hogy ha néha kivételt teszek, akkor egyre gyakrabban megtenném. Ha pedig néha munkám akad, akkor abban szívesen segítenek, vittem már az ügyfelemnek olyan kézzel rajzolt prezentációt, amelyet a gyerekek színeztek ki.

Azoknak az apáknak, akik alkalmazottként dolgoznak, javasolnék egy olyan délutánt, mint amilyen az én keddem vagy csütörtököm. Legyenek olyankor rendszeresen ők az ügyeletesek! Nem baj, ha rendetlenség van, és az sem számít, ha nem zökkenőmentes a vacsorakészítés. Nekünk apáknak sokat jelenthet, hogy ezt az oldalt is megtapasztaljuk, a gyerekek még jó mókának is látják majd, az édesanya pedig kaphat aznapra kimenőt.

Hiszem, hogy ezek a hétköznapi élmények egyaránt sokat jelentenek az apák, az édesanyák és a gyerekek kiegyensúlyozottságában. Ne egymás mellett éljünk, hanem legyünk jelen egymás életében!

Lakovich Nándor: Este otthon

Minden másodikat melléüti, egyértelműen. Magyaráznám a képernyőn játszott, virtuális ping-pong szabályait, hogy ugye 2-vel nyerünk a végén, mivel még csak 6 éves, nem is olyan egyszerű, de valami csak nem stimmel. Másodjára rákérdezek, hogy mit szórakozol, de csak vigyorog a TV előtt. Végül megmondja, hát persze, direkt rontom el minden másodikat, mert így sokkal tovább játszunk. Hiába a végtelenül ravasz elmém, a munkahelyi ping-pong asztal, este ő a jobb. Ez van.

Anya éjszakás, apa meg ugye IT-s, aki bárhonnan dolgozhat, így az estét megnyertem, szórakoztat a hatéves meg a nyolc is.

Ülünk az asztalnál. A nyolcéves kiselőadást tart a németországi rákokról, amiket egyben esznek és jól néznek ki (kicsit ködös, hogy ennek mi köze Németországhoz). Ellentétben azzal a gagyival, amit én etetek velük. Próbálok valamit hozzátenni, és felemlegetem azt az isteni rákszószt, amivel a sült rák annyira jó, amennyire. A hatéves kedvet kap a rákhoz, megkóstolja. Előre tudom, hogy mi következik, legalábbis azt hiszem. Közli, hogy ez nem is rossz, viszont valami hiányzik hozzá, itt már érzem a vesztem. Hát a rákszósz, amit én mondtam. De nem baj, ha majd összeszedem magam és rendesen felkészülök, esetleg legközelebb is megkóstolja. Szósszal. Ottmaradok egy 2:0 –es eredménnyel és egy összenyálazott, vállalhatatlan rákmaradékkal.

A nyolcéves fürdik. Fogalmam sincs, hogy miért ma, de megkóstolja a tusfürdőt. Okos, azért rákérdez, nem-e gond. Mondom, hogy nem, de egyrészt elfogy és egy kicsi nekem is kellene, másrészt egyes, számára fontosnak tűnő testrészei mikroszkópikus méretűre zsugorodnak majd, ha ezt folytatja. Az indoklás második felén csak vigyorog, ezt az érvrendszert már ismeri, de az első fele miatt hagy egy kicsit. Mármint ha én is ennék.

A TV előtt heverünk. A nyolcéves ötödször mutatja meg a lábán levő kitüremkedést. Szerintem az a térde, szerinte azon még van egy extra kiálló rész, ami piros és nem oda való. Mikor feszegetni kezdem, hogy tök sok embert ismerek, aki egy ilyen sérüléssel életben maradt, lenyugszik és új témát keres. Elzavarom, nekem dolgoznom kell, meg különben is, altatásnál még szónokolni fog az új robotprogramozó szakkörről, amire felíratja magát és így azt csinálja, amit apa. Azért még tisztázza, hogy ma este őt altatom, mivel egy fecnin levő táblázat szerint ma ő jön. És megmutatja, hogy a hatéves meztelen, ami egyébként vicces. Próbálom tartani a rendet.

Lement a mese. Ma az altatási táblázat szerint az emeletes ágy teteje az enyém, várom, hogy aludjanak. Bogarászom a fejlesztésre könyvelt órákat, de mozog az ágy. Kezdenék morogni, hogy mi az isten, de látom, hogy már alszik a hatéves és álmában mocorog. Talán épp ping-pong-ozik. Apával. És minden másodikat melléüti.

 

 Szél Dávid: Férfias játékok

Férfiként otthon maradni a gyerekkel borzasztó.

Részt venni az életében, begyűjteni mosolyokat, érezni a bizalmát, megtapasztalni a kölcsönös kötődést, megismerni őt túl azon, hogy fölösleges, még határozottan káros is.

Ki akarna, ki akarhat egész nap a gyerekével lenni?

Kitalálni a napját, kigondolni, hogy mire lehet aznap szüksége, főzni neki azt, amit szeret, megérteni a ritmusát, reagálni kezdetleges és ügyetlen kommunikációjára, figyelni kezdetleges és ügyetlen mozdulataira, megérinteni az ébredés utáni puha bőrét maga a horror.

A férfi egyszerűen nem erre van. Őt nem erra találtak ki, hanem arra, hogy hideg és kimért legyen. Napközben neki a hivatásával, a szakmájával, a munkájával, a pénzkereséssel kell foglalkoznia, nem pedig egy hangosan nevetve feléje mászó gyerekkel. A férfi legyen olyan, mint a Simon and Garfunkel I Am a Rock című dalának főhöse: ne ismerjen fájdalmat, ne éljen meg érzelmeket! A férfinak legyen bőven elég, ha csak délután vagy este, sőt, még jobb, ha csak hétvégén és/vagy Facebook-on kapja a családdal kapcsolatos update-eket.

Pedig igazából otthon lenni a gyerekkel isteni. Életem egyik legjobb időszaka ez.

Na, és milyen az anyaság? Kérdezik többen, mert egyáltalán nem tudnak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy én maradtam itthon a lányunkkal. Pedig nem is újszülött, már 9 hónapos, napközben már nincs szüksége anyatejre, de ha lenne, akkor is lennének kiváló alternatívák a közvetlen szoptatásra. Etetni, altatni, pelenkázni, játszani, ölelni, nevetni, meghatódni pedig éppen annyira nőies/anyás, mint férfias/apás tevékenység, tök mindegy, melyikünk csinálja, a gyerekeknek meg aztán pláne, ők ugyanis, velünk ellentétben, még nem ismerik a hagyományos családmodell sztereotipikus szerepeit, sőt, a legjobb, ha nem is ismerik meg őket.

Persze, szerencsés vagyok, szerencsések vagyunk, a házasságunk jó, egészségesek vagyunk, és még meg is engedhetjük magunknak azt a luxust, hogy nagyjából úgy alakítsuk az életünket, ahogy szeretnénk. Anyagilag egyébként épp annyira rossz, ha a feleségem megy gyed-re, mint ha én, a munkánk pedig mindkettőknek ugyanolyan fontos, így miért ne mondhatnék egy időre én is le róla, ha egyszer már ő is megtette ezt. De ha ez nem így lenne, a gyerekünk akkor is ugyanannyira fontos lenne mindkettőnknek és hát nem titok, gyerek mellett, otthonról is lehet azért dolgozni.

Egyenlőek vagyunk.

Persze nem elég, ha férj és feleség fel- és elismerik ezt (bár már már az is nagyon nagy szó), fontos lenne, ha az állam, a szakma – pszichológia, szociológia – és a munkahelyek is hangosan képviselnék a megosztva, illetve közösen gyakorolt szülői jogok fontosságát. Éppen ugyanannyira fog ugyanis jót tenni egy anyának, ha hamar visszamegy dolgozni, mint egy apának, ha egy kis időre kiszakad a munka világából, mert egy motivált nő jóval hatékonyabb, mint egy kiégésközeli, fáradt férfi, aki egyébként szintén motiváltan fog visszamenni dolgozni, ha egy időre feltöltődhetett a gyerekével. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekeknek milyen fontos, ha többféle szülői mintát is megtapasztal.

Lelkileg, társadalmilag, gazdaságilag és országilag is jobb tehát, ha a szülői jogokat és kötelezettségeket mindkét szülő közel egyenlően gyakorolja.

Az egyetlen igazi probléma, hogy túl kevés a gyesen/gyeden lévő férfi, így elég magányosan telnek a hagyományosan baba-mama névre keresztelt programok.